Az egyéniség, egyediség örök téma mind tudományos, mind hétköznapi területen egyaránt.

Engedelmeddel én most mellőzném a tudományos vonulatot és okfejtést, abból bőven elégséges anyagot találni internet szerte és tudományos kiadványokban egyaránt. 😉

Bevallom megfordult a fejemben, hogy kékharisnya leszek és előveszem az “entellektüel” lényemet. Ezen felbuzdulva elő is szedtem bölcsészkari szakdolgozatomat, ahol tehetségek énképét vizsgálgattam és az igazat megvallva elképedtem. Elképedtem egyrészt azon, hogy már majdnem megint megpróbáltam tudományos frázisok mögé bújni, másrészt elképedtem azon, hogy én ezeket anno képes voltam nem csak leírni, hanem értelmezni is. 😀
Hiába no, akkoriban még a pszichológia tudományos, asztal mögött ülős verziója is érdekelt..d

Mára ez megkopott, maradt a gyakorlatiasság és a tettekben megnyilvánulás.

No de létezik-e egyáltalán olyan, hogy valódi egyediség? Mondjuk ehhez tudnunk kellene definiálni, hogy mit is jelent az. Tessék, már megint itt járunk, csak nem tudom ezt elkerülni, bármennyire is akarom. 😀
Mert ahhoz, hogy létezőnek vagy nem létezőnek tituláljunk valamit ahhoz pontosan tudnunk kell előbb a jelentését.

Szóval összevetve a különböző meghatározásokat az egyediség azon tulajdonságok és azok arányainak összessége, melyek egy embert jellemeznek.Tehát amilyen a haja,a szeme, ahogyan hallja, látja vagy ízleli a dolgokat.

És akkor most mondhatnád, hogy na jó, ne bonyolítsuk már ennyire! Vannak a barnák, a feketék, a szőkék és a vörösek. Meg vannak az abszolút hallásúak és az átlagosak. Meg vannak a nyugodtak és vannak a hirtelen haragúak. És ezt így folytathatnánk.

És azt gondolom, hogy a kulcsa annak, hogy mégis mindenki valamilyen módon egyedi és megismételhetetlen (igen, még az egypetéjű ikrek esetében is): ezen tulajdonságok keveredésének az arányai.

Az, hogy ezt mennyire próbálja valaki kifejezni, a környezete tudtára adni: na az lehet az a pont, amikor már a szó leghétköznapibb értelmében is azt mondjuk valakire, hogy “Na ő igazi egyéniség!“.

És ez a külsőségekben való megnyilvánulás már akár elmehet a polgárpukkasztás irányába is.

Képtalálat a következőre: „madonna”  Kapcsolódó kép  Kapcsolódó kép   Képtalálat a következőre: „freddie mercury”

És hogy az egyediség megnyilvánítása külsőségekben belső kényszer vagy elvárás? Nyilván ez függ a megnyilvánuló személyétől is.

Egy sztár mindenképpen exhibicionista, hisz anélkül nem válna azzá aki, nem állna színpadra vagy kamerák elé. Hogy ezt mennyire teszi és ez mennyire az ő döntése vagy a menedzseréé, mennyit várnak el tőle a rajongók, az megint más kérdés. Nyilván ez az életútja elejétől alakítható dolog, ami neki kellemetlen, azt nem vállalja be (bár hallottam én már cifra dolgokat). Ők sokkal könnyebben elmennek a polgárpukkasztás irányába, hisz sokuknál ez az image velejárója. Ők nem is engedhetik meg maguknak az ellenkezőjét.

Egy átlagos ember szintjén a határok mások. Itt is lehet (miért is ne lehetne?) image-et kialakítani, ám az “átlag polgár” sokkal hamarabb eléri különlegességével, egyedisége kifejezésével a környezete ingerküszöbét, mint a sztárok. És itt rengeteg olyan tényező van, ami miatt csak korlátozottan lehet kifejeződni.

Csak egy példa: ex-kolléganőm nagyon okos, kedves és jól nevelt ember. Régebbi friss munkahelyén a felvételinél minden tekintetben megfelelt, azonban megkérték, hogy távolítsa el a hajából a tincses hajfonatokat, mert nem illik. És kénytelen volt megtenni. Mert nem illet. És (sajnos) valóban, amikor például ügyfelekkel foglalkozol, akkor nagyon nem mindegy, mit közölsz magadról akárcsak vizuálisan is.

“A divat önkifejezés: amikor felöltözöl, a személyiséged lényegét foglalod össze. Ez a vizuális kommunikáció esszenciája.” – Vera Wang

És igen, vannak társadalmi előírások, melyeket ilyen vagy olyan okból, de kénytelenek vagyunk betartani. Még azok is, akik ki akarnak lógni valahogyan a “tömegből”.

És itt akkor jöjjön egy érdekes kis csavar, egy kérdés, amit nyitva hagyok és Te majd megválaszolod magadnak.
Szóval adottak azok az emberek, akik valami speciálisabb, nem annyira szokványos stílus pl. emo vagy steampunk kedvelői és követői. Ők vajon miért pont az ilyen nagyon szokványostól elütő stílust választották? Miért nem választanak mondjuk egy egyszerűbb retro stílust? Azért, mert valóban az tetszik nekik, annak a szellemiségével és külsőségeivel tudnak csak azonosulni, vagy netán azért, mert ki akarnak tűnni a tömegből egyedinek tűnő ritkaságukkal és különcségükkel?

És vajon ha egynél több ember választja magának ugyanazokat a belső vagy külső jellemzőket az egyediségének kifejezésére, az már nem csoport? Például ha valaki azt választja, hogy valóban csak egyedi dolgokat vesz fel ruhában és kiegészítőkben magára, és mondjuk már van két ilyen szándékú ember, akiknek a külseje valóban különbözik, ám motivációjuk megegyezik, és így már tulajdonképpen egy kis csoportot alkotnak. No ebben az esetben mi van? Beszélhetünk-e ilyenformán valóban egyediségről?

Létezik-e valójában a szó legtisztább értelmében vett egyediség? Vagy az egyediség és a csoportba tartozás nem egymást kizáró fogalmak?

“Valljuk be: akármit is viselsz, meghatározza mások rólad alkotott véleményét. Különösen a mai világban, amikor az emberi kapcsolatok annyira felszínesek. Ezért vigyázz: a divattal közvetlenül üzensz.” – Miuccia Prada