Egy elmélkedés a fontosnak látszó dolgokról 😉

Mivel olyan korú vagyok, hogy még éltem Valentin nap előtti időkben is és most átélem annak térhódítását, így sokszor elgondolkodom azon:

Kell ez nekünk?

Alig múlt el a karácsony, még ki sem hevertük a cukor- és alkoholmérgezést, ami a karácsony és szilveszter velejárója tud lenni, még a pénztárcánk sem tudott magához térni máris nyakunkon a Valentin nap. A szerelmesek ünnepe. Mintha a karácsonyi szeretet-ünnep túl általános, túl közhelyes és túl kevés lenne a hormontúltengős pároknak. Vagy éppen azért kell ez, mert nem tengenek túl a hormonok, és emlékeztető nélkül eszébe sem jutna az embereknek, hogy szeretik a másikat? Vagy csupán tényleg egy újabb kereskedelmet életben tartó, defibrillátor hatású eszköz, amivel még próbálunk emlékezni a karácsonyi nagy kiadásokra-bevételekre és megkíséreljük átvészelni a tél utolsó hónapját egy kis lélekmelengetőnek beállított költési hullámmal?

Azt hiszem én nem fogom megmondani a NAGY IGAZSÁGOT.

Mindenkinek azt jelent, amit. Közhelyes, mint a karácsonynál is, de tényleg kevés, ha csak ilyenkor szeretünk és mutatjuk ki érzelmeinket. Ez így önmagában roppant kevés lenne, álszent és megjátszott.

Aki az év többi napján rá sem bagózik a másikra, annak érzelmeire, igényeire, mondataira, mozdulataira, annak tényleg csak egy puszta költés marad, ami csak a kereskedelemnek tesz átmenetileg jót.

Viszont vannak azok, akik ha nem is naponta, de azért az év többi szakaszában is értékelik a másikat, és rendszeresen hálát adnak a teremtőnek, hogy mellettük él létezésük másik fele, a kiegészítésük, a társuk. Nekik is fontos ez a nap, nekik valóban fontos lehet. És őket még csak nem is arról ismerni meg, hogy kerülik a közhelyes ajándékokat. Mert próbálkoznak jót adni ezen a napon is, csak éppen nem biztos hogy van ötletük.

És hogy miért nincs? Hát hogyan is lehet egy kézzel nem fogható dolgot, egy érzelmet egyetlen ajándékba sűríteni úgy, hogy az mindkét félnek ugyanazt jelentse? Hisz nők és férfiak annyira különbözőek vagyunk, hogy az néha már fájó, mintha két külön faj lennénk. Pedig csak mások a preferenciáink, a motivációink, de ha a sok mázat lecsupaszítjuk, akkor a szeretet, a szerelem nagyjából ugyanazt jelenti mindkét nemnek.

Nyilván van, akinek jó ez. A kereskedőknek igen. Nekem is jó, hiszen eladni szeretném kézzel készített ékszereimet. Mégis viszolygok. És máris itt az igazi, hamisítatlan KATHÁS kettősség. Nem is én lennék. 😀

Mert bár értékesíteni szeretnék, de minden porcikám tiltakozik az ilyen alkalmakat megragadó, mindenféle bóvlit az emberekre sózó “kereskedők” láttán.

ÉS HOPP! Azt hiszem meg is van a nyitja a dolognak: a kulcsszó a minőség, a megvásárolt termék eszmei és emberi értéke, a hozzáadott érték. Mert számomra fontos, nekem számít, hogy mit adok el a másiknak. Hogy van-e benne belőlem egy kis szeletke. Ez az én hozzáadott értékem.

Szóval ne ess kétségbe, ha nem megy, ha ötlettelen vagy. Előfordul. Én szeretem a páromat, valahogy mégsem megy az, hogy kampányszerűen imádjam őt és mások által meghatározott napon essek romantikus hangulatba, halmozzam el őt ajándékkal. Sőt juszt sem megy! Szívem szerint anti-Valentin napot tartanék, vagy kineveznék egy tök más napot ennek, csak hogy ne kelljen beálnom a csatasorba. Mert mint annyi minden másban ebben sem szeretek olyan lenni, mint mások.

A különbözőség tesz azzá, aki vagyok.

A különbözőség tesz ÉNNÉ. Kathává.